Egy kedves olvasónk küldte be hozzánk a történetének leírását.

Megosztjuk Önökkel, a nevét nem tesszük közzé, a védelme érdekében.

 

” Időpontot kaptam Debrecenbe, a II.sz. Belgyógyászati Klinika, Ritka Betegségek Tanszékére.

A vizsgálatot végző orvos nagyon kedves, lelkiismeretesnek tűnt számomra. Átnézte a korábbi leleteimet, türelmesen, érdeklődve meghallgatta, hogy milyen tüneteket tapasztalok a betegségemmel kapcsolatban. Sor került a vizsgálatra, majd tájékoztatott a további teendőkről.

Örömmel nyugtáztam, hogy jó kezekbe kerültem. Az orvos bizalmat ébresztett bennem és még a számítógépe mögül olykor barátságtalanul felpillantó asszisztense sem zavart. A beszélgetés során kiderült, hogy oltatlan vagyok és, hogy nem is szándékozom ezen változtatni.

  • Hazaáruló – csattant fel az orvos – az ilyen embereket hazaárulás vádjával kellene bíróság elé állítani.

Megdöbbentem. Nem értettem mi történt hirtelen.

  • Tudja, mit csinálnék az ilyen emberekkel? – folytatta tovább az orvos – A nyakánál megfognám – kezét a levegőbe emelte, mintha illusztrálni szeretni a mondandóját – és úgy vinném el az oltásra.

  • Nem, tudod, én mit csinálnék? – vágott közbe dühösen az addig visszafogott asszisztensnő – gépfegyvert tartanék rá!

  • Igen, – kontrázott rá az orvos – gépfegyverrel kellene kényszeríteni az oltásra. Mit képzel magáról, túl okosnak tartja magát? Miből gondolja azt, hogy jobban tudja az orvosoknál?

  • Nem, erről szó sincs – próbáltam szóhoz jutni, remélve, hogy találok alkalmat a saját álláspontom kifejtésére, de már szóhoz sem jutottam.

  • Maguk miatt kerülünk mi veszélybe, normális emberek. Az ilyeneknek kell a demokrácia?! Remélem, magukra fogják kényszeríteni az oltást! – és csak mondták, mondták egymás ellen.

Hallgattam a szóáradatot tehetetlenül, megalázottan, kiszolgáltatottan. Közben arra gondoltam, hogy mi lehet az a tehetetlen düh vagy frusztráció, ami ilyen indulatokat vált ki ebből az orvosból és az asszisztenséből. Nem láttam mást, csak két megkeseredett, boldogtalan embert.

Elkészült az ambuláns és a vizsgálatkérő lap. Az orvos lepecsételte, aláírta. Az asszisztensnő addig sem hagyta abba. Nem tudom, hogy a saját gondolatait monda –e, vagy csupán a főnökének akart megfelelni, de talán nem is érdekes.

  • Ha nem oltatja be magát, nem kell visszajönni – mondta az orvos, közben fel sem nézett – szóljon a következő betegnek… tudja mit, majd én szólok.

Hát már erre sem vagyok jó, suhant át a gondolataimon. Bizonytalan léptekkel hagytam el a rendelőt, a köszönésemre az orvos reagált valamit, a hölgy, válaszra sem méltatott. Miközben a kijáratot kerestem, kavarogtak fejemben az orvos szavai. Túl okos… én? Nem, nem tartom magam annak. Nincs televízióm, nem hallgatok rádiót, de a megfelelő platformokról tájékozódom. Látom, hogy mi folyik a nagyvilágban, vannak saját gondolataim és soha nem voltam befolyásolható. Hazaáruló? Szinte fizikai fájdalmat éreztem a szó hallatán. Miért? Mert nem veszek részt önként emberkísérletekben, népirtásban?

Azóta eltelt pár nap. Szeretném elmondani, hogy nincs bennem harag, düh vagy bosszúvágy. A kezdeti megalázottság érzése is elmúlt már. Sajnálat? – igen, határozottan. Sajnálom a tönkrement életeket, akiket a saját indulataik tettek tönkre. De ami leginkább betölt, az a hála érzése. Hálát adok Istennek, hogy átélhettem a történteket, mert úgy érzem megerősödtem általa.

Üzenem mindenkinek, aki az ellenségének tart:

Oltatlan vagyok, szeretem a hazámat, erős a hitem, van becsületem és ezt Ti nem tudjátok elvenni tőlem soha!”

 

Vélemény, hozzászólás?